2013. június 2., vasárnap
Fantasztikus sorok egy magyar embertől, aki elhagyta a hazáját ....
„ Kedves édes anyám,
Elköltöztem. A határon túlra. Az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túlra. Új-Zélandra. Sokáig érlelődött bennem a gondolat. Napról napra erősödött a veríték csípése Magyarországon. Ahogy a mindennapokban próbáltam helyt állni, minden óra a nehézségek által generált frusztráció leküzdésével telt. Egyre csak az éreztem, nem lehet, hogy ennyi munka és odaadás csak ennyi eredményt és megbecsülést szüljön. Kell, hogy legyen értelme a mindennapok kínkeserves gyaloglásának.
Aztán eszembe jutott, hogy mit tanítottál. Szorgalmasan, csendesen helytállni bárhol. Mindenhol. Hogy fontos, mit mondanak rólam. De az még fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. Meg hogy tanuljak, mert azt nem vehetik el tőlem. Igazad volt.
Mindezt elhoztam magammal, ahogy elhoztam feleségem és két kislányom is. Az unokáidat. Akik a sok szenvedés és lemondás után örömmel tölthették volna fel napjaidat. Akik kicsi kezükkel megfoghatták volna a szoknyád szélét és vezethettek volna a kertedben. Akik segíthettek volna az édes paprikát szedni. Akik csevegésükkel mosolyt csaltak volna elgyötört és ráncoktól szabdalt arcodra.
Elvettem őket tőled. Elvettem az egymás mellett töltött órák örömét és a csendes vagy néha néma beszélgetéseket. A kályha mellett ülést és a dió törését. A közös szőlőszedést és a téli hólapátolásokat. De ennél még többet. A nevetéseket.
El kellett indulnunk, mert úgy éreztük megfulladunk. Megöl bennünket a frusztráció. A tehetetlenség. Hogy a szorgalom és a csendesen helytállás nem elég. Hogy a tudást is elvehetik tőlünk, ha nem értékelik, amit általa alkotunk.
Elindultunk. Féltünk. Sokszor vissza akartunk fordulni. De inkább megküzdöttünk az ismeretlennel és alkalmazkodtunk nap mint nap, minthogy napról napra lemorzsoljanak a szívünkből. Mert itt napról napra előre léptünk. Tanultunk és alkalmazkodunk. De legalább egyenes irányban előre. Itt értékelik a csendes szorgalmat. Itt a sokszínűség érték. Itt meg tudtunk kapaszkodni. Nem pedig kapaszkodva lecsúszni.
De a szívünkből egy jókora darab Otthon maradt. Mert az szülőhazánk továbbra is Magyarország. A csodálatos ország, amelyik eltékozolja mindazt a jót, amiért a világ többi része vágyakozik. Amit kívülről színes, kreatív és életvidám emberek hazájának gondolnak. Vágyunk haza.
De maradunk. Maradunk mindaddig, amíg odahaza nem értékelik az alázatos munkát. Amíg biztonságban és tisztességben nevelhetjük majd a gyermekeinket. Amíg a játszótereken és parkokban odahaza is hagyhatjuk őket mezítláb szaladgálni. Amíg ha megtakarítunk, előre jutunk.
De addig maradunk. Fájó szívvel. Haza vágyakozva. Utánatok és mindazért a jóért, amit nekünk a szülőhazánk, Magyarország jelent. Tudva, hogy nekünk ugyanígy fájni fog, ha a gyermekeink fogják magunkat, és elutaznak az Óperencián Túlra. Nélkülünk.
Mert a mi gyermekeink is keresni fogják a megbecsülést, szeretet és biztonságot. Szeretném, ha mindez addigra Magyarország lenne. Akkor boldogan visszük haza mindazt a jót és értéket, amit itt összegyűjtöttünk. Hogy az Édes Otthonunk javára váljon. Majd akkor.
De a távolság ellenére egy dolog változatlan marad.
Szeretünk Téged.
forrás: http://hu60.webnode.hu/
Elköltöztem. A határon túlra. Az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen is túlra. Új-Zélandra. Sokáig érlelődött bennem a gondolat. Napról napra erősödött a veríték csípése Magyarországon. Ahogy a mindennapokban próbáltam helyt állni, minden óra a nehézségek által generált frusztráció leküzdésével telt. Egyre csak az éreztem, nem lehet, hogy ennyi munka és odaadás csak ennyi eredményt és megbecsülést szüljön. Kell, hogy legyen értelme a mindennapok kínkeserves gyaloglásának.
Aztán eszembe jutott, hogy mit tanítottál. Szorgalmasan, csendesen helytállni bárhol. Mindenhol. Hogy fontos, mit mondanak rólam. De az még fontosabb, hogy én mit gondolok magamról. Meg hogy tanuljak, mert azt nem vehetik el tőlem. Igazad volt.
Mindezt elhoztam magammal, ahogy elhoztam feleségem és két kislányom is. Az unokáidat. Akik a sok szenvedés és lemondás után örömmel tölthették volna fel napjaidat. Akik kicsi kezükkel megfoghatták volna a szoknyád szélét és vezethettek volna a kertedben. Akik segíthettek volna az édes paprikát szedni. Akik csevegésükkel mosolyt csaltak volna elgyötört és ráncoktól szabdalt arcodra.
Elvettem őket tőled. Elvettem az egymás mellett töltött órák örömét és a csendes vagy néha néma beszélgetéseket. A kályha mellett ülést és a dió törését. A közös szőlőszedést és a téli hólapátolásokat. De ennél még többet. A nevetéseket.
El kellett indulnunk, mert úgy éreztük megfulladunk. Megöl bennünket a frusztráció. A tehetetlenség. Hogy a szorgalom és a csendesen helytállás nem elég. Hogy a tudást is elvehetik tőlünk, ha nem értékelik, amit általa alkotunk.
Elindultunk. Féltünk. Sokszor vissza akartunk fordulni. De inkább megküzdöttünk az ismeretlennel és alkalmazkodtunk nap mint nap, minthogy napról napra lemorzsoljanak a szívünkből. Mert itt napról napra előre léptünk. Tanultunk és alkalmazkodunk. De legalább egyenes irányban előre. Itt értékelik a csendes szorgalmat. Itt a sokszínűség érték. Itt meg tudtunk kapaszkodni. Nem pedig kapaszkodva lecsúszni.
De a szívünkből egy jókora darab Otthon maradt. Mert az szülőhazánk továbbra is Magyarország. A csodálatos ország, amelyik eltékozolja mindazt a jót, amiért a világ többi része vágyakozik. Amit kívülről színes, kreatív és életvidám emberek hazájának gondolnak. Vágyunk haza.
De maradunk. Maradunk mindaddig, amíg odahaza nem értékelik az alázatos munkát. Amíg biztonságban és tisztességben nevelhetjük majd a gyermekeinket. Amíg a játszótereken és parkokban odahaza is hagyhatjuk őket mezítláb szaladgálni. Amíg ha megtakarítunk, előre jutunk.
De addig maradunk. Fájó szívvel. Haza vágyakozva. Utánatok és mindazért a jóért, amit nekünk a szülőhazánk, Magyarország jelent. Tudva, hogy nekünk ugyanígy fájni fog, ha a gyermekeink fogják magunkat, és elutaznak az Óperencián Túlra. Nélkülünk.
Mert a mi gyermekeink is keresni fogják a megbecsülést, szeretet és biztonságot. Szeretném, ha mindez addigra Magyarország lenne. Akkor boldogan visszük haza mindazt a jót és értéket, amit itt összegyűjtöttünk. Hogy az Édes Otthonunk javára váljon. Majd akkor.
De a távolság ellenére egy dolog változatlan marad.
Szeretünk Téged.
forrás: http://hu60.webnode.hu/
2013. május 31., péntek
" Ha rajtam múlna, mindenki tudná az országban, hogy mit tett Kiss Péter az utolsó óráiban és Ő kapná az idei és egyben örökös Fairplay díjat .... "
http://4bakancs.com/post/51570463983/dvorszky-tamas-kiss-peter-hegymaszorol
Dvorszky Tamás: KISS PÉTER hegymászóról:
A napokban elolvastam Oscar Cadiach nyilatkozatát. Ő
találkozott talán utoljára Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel. Aztán
összeraktam magamnak a történetet a cikkek alapján és nyilvánvalóvá vált
Kiss Péter hősiessége.
Most nem foglalkoznék azzal, hogy hibáztak, nem foglalkoznék azzal, hogy milyen előzmények játszottak közre a tragédiában, hanem csak tisztán a csúcs elérése utáni időszakra koncentrálok. Hibáztak, olyan helyzetbe kerültek, amibe nem kellett volna, de most csak azt nézzük, hogy ebben a helyzetben, hogyan működtek.
Két napjuk volt a hibás döntéssel való szembesülésre, és a hideg kiráz attól, amilyen ez a két nap lehetett nekik. Két nap alatt vajon hányszor futott át az agyukon, hogy rossz döntést hoztak?
Abból, amit Oscar Cadiach mondott, az következik, hogy Kiss Péter gyors volt.
Gyorsabb volt Erőss Zsoltnál, és gyorsabb volt a spanyoloknál és az összes csapatnál is. Magashegyen az egyik legfontosabb tulajdonság a gyorsaság. Azok a mászók maradnak nagy eséllyel életben, akik a sebességük miatt kevesebb időt töltenek a halálzónában.
Ez lehetett az egyik eleme Erőss Zsolt sikereinek. Hogy műlábbal sem sokat veszített ebből a tulajdonságából, az bizonyítja, hogy sokkal lejjebbről indultak (7250m), mint a többi mászó (~7600-7700m), mégis beérték őket mindketten. Kiss Péter a spanyol mászót, Cadiach-t többször utolérte, ő félreállt, de Péter nem előzte meg, jelezte, hogy megvárja a társát. Tudva, hogy Péter mászott, barlangászott, emellett maratont futott és még a Balatont is körbefutotta, teljesítménytúrázott, vagyis nagyon erős lehetett, tán a hegyen lévő legerősebb, leggyorsabb mászó volt.
Abból, hogy a csúcson vidáman jelentkeztek be, és az ereszkedésnél végig Zsolt előtt járt, az következik, hogy voltak tartalékai, még volt benne erő.
De minden bejelentkezésnél tudni lehetett, hogy nem hagyta el Zsoltot, mellette maradt, vélhetőleg addig, amíg le nem zuhant. Zsolt már a csúcs alatt 100 méterrel kifáradt. Relatíve nagyon gyorsan. Ha Péter hátra se néz, csak lejön, amilyen gyorsan csak bír, talán életben marad.
Arról is lehetett cikket olvasni a napokban, hogy a hegymászás az önző, individualista emberek sportja és hogy nagy magasságban már mindenki csak magára gondol, nem segít, nem menti a bajba jutott társait.
Péter erre most rácáfolt. Végig Zsolt mellett maradt, vele töltötte az éjszakát, masszírozta a végtagjait, nem hagyta magára. Ha nem így cselekszik, a fizikumát, állapotát figyelembe véve véleményem szerint, egyrészt hamarabb állt volna a csúcson és lejött volna élve.
Legalábbis nagyobb eséllyel élte volna túl. De ő nem így döntött, hanem a társával maradt.
Fenn a hegyen biztos, hogy volt egy pont, amikor tudnia kellett, hogy ha nem vár a társára, hanem most azonnal elindul lefele, akkor túlélheti, de ha marad, akkor biztosan nem.
Volt egy pont, amikor biztosan tudta, hogy ha segíteni próbál Zsolton, akkor ő is meghal. Azt gondoljuk, tapasztalatlan volt magas hegyen, mert eddig csak 4000 méteres csúcsokat mászott meg, de a 8000 méter feletti környezet nem ringat illúziókba, ha valaki ott van, pontosan tudja, érzi milyen kegyetlen a közeg. Az életösztönhöz nem kell tapasztalat.
Az krízishelyzetben előbukkan.
És persze előbukkan a félelem is és elkezdi az embert a menekülés irányába terelni. Ha Péternek volt ereje lemenekülni a hegyről –márpedig minden híradás ezt a feltevést erősíti–, akkor csakis a saját döntése volt, hogy nem tette.
A hegymászásban általános a „legkisebb veszteség elve”.
Ha valaki menthetetlen, ott hagyjuk. Nem veszélyeztetjük, nem áldozzuk azok életét, akik még le tudnak jutni. Sok mászó például az Everesten úgy marad ott, hogy még él, míg a mászók már elmennek mellette. Ez ott egy kegyetlen, de logikus törvényszerűség. Lehet másként dönteni, de ez a döntés végérvényes. Kiss Péter döntött és az utolsó pillanatig társ, bajtárs és szilárd jellem maradt.
A versenysportolók körében évente osztanak Fairplay díjat, értékelve a legsportszerűbb viselkedést.
Ha rajtam múlna, mindenki tudná az országban, hogy mit tett Kiss Péter az utolsó óráiban és Ő kapná az idei és egyben örökös Fairplay díjat.
A hírekből ezt lehetett tudni:
Most nem foglalkoznék azzal, hogy hibáztak, nem foglalkoznék azzal, hogy milyen előzmények játszottak közre a tragédiában, hanem csak tisztán a csúcs elérése utáni időszakra koncentrálok. Hibáztak, olyan helyzetbe kerültek, amibe nem kellett volna, de most csak azt nézzük, hogy ebben a helyzetben, hogyan működtek.
Két napjuk volt a hibás döntéssel való szembesülésre, és a hideg kiráz attól, amilyen ez a két nap lehetett nekik. Két nap alatt vajon hányszor futott át az agyukon, hogy rossz döntést hoztak?
Abból, amit Oscar Cadiach mondott, az következik, hogy Kiss Péter gyors volt.
Gyorsabb volt Erőss Zsoltnál, és gyorsabb volt a spanyoloknál és az összes csapatnál is. Magashegyen az egyik legfontosabb tulajdonság a gyorsaság. Azok a mászók maradnak nagy eséllyel életben, akik a sebességük miatt kevesebb időt töltenek a halálzónában.
Ez lehetett az egyik eleme Erőss Zsolt sikereinek. Hogy műlábbal sem sokat veszített ebből a tulajdonságából, az bizonyítja, hogy sokkal lejjebbről indultak (7250m), mint a többi mászó (~7600-7700m), mégis beérték őket mindketten. Kiss Péter a spanyol mászót, Cadiach-t többször utolérte, ő félreállt, de Péter nem előzte meg, jelezte, hogy megvárja a társát. Tudva, hogy Péter mászott, barlangászott, emellett maratont futott és még a Balatont is körbefutotta, teljesítménytúrázott, vagyis nagyon erős lehetett, tán a hegyen lévő legerősebb, leggyorsabb mászó volt.
Abból, hogy a csúcson vidáman jelentkeztek be, és az ereszkedésnél végig Zsolt előtt járt, az következik, hogy voltak tartalékai, még volt benne erő.
De minden bejelentkezésnél tudni lehetett, hogy nem hagyta el Zsoltot, mellette maradt, vélhetőleg addig, amíg le nem zuhant. Zsolt már a csúcs alatt 100 méterrel kifáradt. Relatíve nagyon gyorsan. Ha Péter hátra se néz, csak lejön, amilyen gyorsan csak bír, talán életben marad.
Arról is lehetett cikket olvasni a napokban, hogy a hegymászás az önző, individualista emberek sportja és hogy nagy magasságban már mindenki csak magára gondol, nem segít, nem menti a bajba jutott társait.
Péter erre most rácáfolt. Végig Zsolt mellett maradt, vele töltötte az éjszakát, masszírozta a végtagjait, nem hagyta magára. Ha nem így cselekszik, a fizikumát, állapotát figyelembe véve véleményem szerint, egyrészt hamarabb állt volna a csúcson és lejött volna élve.
Legalábbis nagyobb eséllyel élte volna túl. De ő nem így döntött, hanem a társával maradt.
Fenn a hegyen biztos, hogy volt egy pont, amikor tudnia kellett, hogy ha nem vár a társára, hanem most azonnal elindul lefele, akkor túlélheti, de ha marad, akkor biztosan nem.
Volt egy pont, amikor biztosan tudta, hogy ha segíteni próbál Zsolton, akkor ő is meghal. Azt gondoljuk, tapasztalatlan volt magas hegyen, mert eddig csak 4000 méteres csúcsokat mászott meg, de a 8000 méter feletti környezet nem ringat illúziókba, ha valaki ott van, pontosan tudja, érzi milyen kegyetlen a közeg. Az életösztönhöz nem kell tapasztalat.
Az krízishelyzetben előbukkan.
És persze előbukkan a félelem is és elkezdi az embert a menekülés irányába terelni. Ha Péternek volt ereje lemenekülni a hegyről –márpedig minden híradás ezt a feltevést erősíti–, akkor csakis a saját döntése volt, hogy nem tette.
A hegymászásban általános a „legkisebb veszteség elve”.
Ha valaki menthetetlen, ott hagyjuk. Nem veszélyeztetjük, nem áldozzuk azok életét, akik még le tudnak jutni. Sok mászó például az Everesten úgy marad ott, hogy még él, míg a mászók már elmennek mellette. Ez ott egy kegyetlen, de logikus törvényszerűség. Lehet másként dönteni, de ez a döntés végérvényes. Kiss Péter döntött és az utolsó pillanatig társ, bajtárs és szilárd jellem maradt.
A versenysportolók körében évente osztanak Fairplay díjat, értékelve a legsportszerűbb viselkedést.
Ha rajtam múlna, mindenki tudná az országban, hogy mit tett Kiss Péter az utolsó óráiban és Ő kapná az idei és egyben örökös Fairplay díjat.
A hírekből ezt lehetett tudni:
„Bár Erősséknél egyértelmű volt, hogy túl hosszúra nyúlt a mászás, reményt adott, hogy a páros vidáman rádiózott a csúcsról, hangsúlyozva, hogy azonnal kezdik is az ereszkedést.—Dvorszky TamásAmatőr hegymászó, 2003-ban kezdett a hegymászással komolyabban foglalkozni. Sok sikertelen próbálkozása volt az Alpokban (Hochkönig, Matterhorn), sikeres mászások a Grossglockneren 2004-ben, a Mont Blancon 2008-ban, az Elbruson 2005-ben és valamelyest képet kapott a magashegyi mászásról két szintén sikertelen mászás 2006-ban a Tien-San hegységben a Mustagh Ata (7590m) csúcskísérlet, ahol 7000 méterig, majd a 2007-ben Pamírban a Kommunizmus csúcskísérlet (7495m), ahol 7235 méterig jutott.
Este nyolckor érkezett az első aggasztó hír. Erőss Zsolt jelentkezett be rádión az alaptáborba: „Nagyon legyengültem, nem tudok tovább menni, Péterék előttem, lejjebb vannak 60-100 méterrel. Próbáltam fényjeleket adni, de nem ért semmit.” Index május 21.
„Az ereszkedésnél érkezett a rossz hír: Erőss Zsolt annyira kimerült, hogy néhány száz méterrel a csúcs alatt megállt. Később csatlakozott hozzá társa, Kiss Péter, és együtt húzták ki az éjszakát 8300 méteren.” Index május 22.
„Éjjel jött az újabb rádióüzenet, miszerint a két hegymászó már együtt van, de extrém magasságban, 8300 méteren. Az éjszakát a szabadban húzták ki, mínusz 30 fokban, olyan környezetben, ahol az alacsony oxigéntartalom miatt pihenni sem lehet: még akkor is fogy az ember energiája, ha csupán fekszik. Az alaptábor vezetője, Kollár Lajos félóránként beszélt velük, hogy biztos lehessen abban, nem alszanak el, súlyos fagyási sérüléseket szerezve.
A szabadban töltött éjszaka tehát csak rontotta a helyzetüket, és mivel Kiss Péter rádión arról is beszélt, hogy társa végtagjait masszírozza a fagyás ellen, az is elképzelhető, hogy komoly fagyási sérüléseik voltak. Index május 23.
A páros hajnalban folytatta az ereszkedést, és reggel nyolckor még mindig csak 8100 méteren jártak. Innentől az információk bizonytalanok. Kiss Péter haladt tovább, Erőss pedig lekuporodott, és többet nem adott életjelet. Mivel rádiójukat kikapcsolták, csak távcsövön lehetett követni az eseményeket, Kollár Lajos sokáig a legrosszabbtól tartott.
Erőss három órával később mozdult meg. Kiderült, hogy elaludt, de gyűjtött annyi erőt, hogy folytassa az ereszkedést. Hangjából Kollár Lajos jelentése szerint nyilvánvaló volt, hogy ereje végén jár.
Egy spanyol expedíció meg nem erősített hírei szerint Erőss Zsolt kedden jelentette, hogy társa, Kiss Péter vélhetően lezuhant. Ez lehet a magyarázata, hogy az alaptáborból sokáig látcsövön követték Erőss útját, társát viszont nem látták, reménykedtek abban, hogy közben elérte a felső tábort, és ott pihen.” Index május 23.
Cadiach elmondása szerint a nap folyamán többször is utolérte őt Kiss Péter, aki kevés felszerelésével gyorsan tudott haladni. Egy útszűkületnél a katalán előre akarta engedni, de a magyar mászó ezt elutasította. Cadiach szerint azért, hogy megvárhassa “mesterét, a lábnélkülit”. HVG május 24.
2013. május 27., hétfő
Gurnyó nyünyenyonyooooóóóóóó ........ Meg van az Etsy-y boltocskám, jajj de jó...jóóóó....
Az új boltom kínálata, folyamatos feltöltés várható, mert van itthon még rengeteg odavalós késztermékem : http://www.etsy.com/shop/LARION
2013. május 24., péntek
Mit tükrözünk vissza nagy közösen ???? Uuuhhhh ....
.jpg)
Tegnap
" Ez
a kép Erőss Zsolt balesete után, a rehabilitácón készült, Budakeszin. A
tornateremben a monoton gyakorlatok közben is az ablakot, a Napot nézte
Zsolt, alig várta hogy végre "kiszabaduljon" és mehessen.
Nem akartam írni Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnéséről, amíg nem tudni biztosat, de ismét kiverte nálam a biztosítékot ennek az országnak a morális és mentális állapota.
Nem akartam írni Erőss Zsolt és Kiss Péter eltűnéséről, amíg nem tudni biztosat, de ismét kiverte nálam a biztosítékot ennek az országnak a morális és mentális állapota.
Bővebben: itt a facebookon és az online híradásokban is a hozzászólások egy jelentős része (nem egy-kettő, hanem egy JELENTŐS része!!!) undorító módon gyalázza Erős Zsoltot.
Minek ment oda, nem volt elég, hogy egy lábát már elvesztette? Minek vállal ekkora kockázatot? Honnan van rá pénze? Felelőtlen, megölte a fiatal Kiss Pétert, önző volt, nem gondolt a gyerekeire, stb., stb...
Életveszélyes mászni, leesik, bla-bla-bla...
Emberek, akik most belerúgtok!
Hol voltak az ilyen stílusú
hozzászólásaitok, amikor Zsolt első magyarként feljutott az Everestre és
kitűzte a HAZÁNK lobogóját???
Nem a névjegykártyáját hagyta ott, hanem a
nemzeti lobogót!
Van egy tippem: az akkor a magyarok hőseként ünnepelt Zsolt jobb vagy bal oldalán egy közös fotó erejéig, ismeretlenül.
Csak hogy lehessen dicsekedni itt a facebookon, vagy a
haveroknak a „pózolj Erőss Zsolttal, a hőssel” képekkel!
Sokat kockáztatott? Nem tisztem megítélni, lehet hogy sokat.
De a profik egy
mászásra alaposan felkészülnek, több hónapot, esetleg egy évet is
készülnek a csúcstámadásra.
Márpedig Zsolt profi.
Szerintem sokkal többet kockáztatnak azok, akik hirtelen ötlettől vezérelve rövidnadrágban, strandpapucsban egykerekeznek a százötven lovas motorral az Andrássy úton, vagy épp az autópályán 150 km/h-nál írnak SMS-t, vagy „csak egy sört ittam, hazagurulok a szomszéd faluba” stílussal, vagy épp 2 óra alvással vezetnek nap mint nap.
És ők nemcsak a maguk, hanem
tök ismeretlen emberek életét veszélyeztetik nap mint nap.
Én még mindig reménykedek abban, hogy beásták magukat, erőt gyűjtenek és egyszer csak jön a hír, hogy fáradtak, kimerültek, kórházban vannak, bármi.
Én még mindig reménykedek abban, hogy beásták magukat, erőt gyűjtenek és egyszer csak jön a hír, hogy fáradtak, kimerültek, kórházban vannak, bármi.
Zsolttal az Everest meghódítása utáni hazatérését követően akkor találkoztam másodszor, amikor a tátrai balesete után a Balesetiben lábadozott, miután amputálták a lábát.
Lenyűgözött az az életerő, az a
pozitív kisugárzás, ami áradt belőle.
Mindenki tegye a szívére a kezét: Ki az, aki a lábának -Zsoltnak a legfontosabb „munkaeszköze”- elvesztése után egy nappal már azzal poénkodik, hogy „Ne lábatlankodjatok már itt! Ja, aki lábatlankodik, az én vagyok...”
Mindenki tegye a szívére a kezét: Ki az, aki a lábának -Zsoltnak a legfontosabb „munkaeszköze”- elvesztése után egy nappal már azzal poénkodik, hogy „Ne lábatlankodjatok már itt! Ja, aki lábatlankodik, az én vagyok...”
És
tiszta szívből nevetett a saját poénján.
Utána már én is nevettem,
-ugyanis ezt a poént kollégámnak és nekem eresztette el a Balesetiben,
amikor riportot készítettünk vele- amikor leesett, hogy ez az ember
tényleg így kezeli a saját, cseppet sem könnyű helyzetét.
Nem kesereg,
nem rinyál, nem néz vissza, nem másokat okol, hanem új célt tűz ki maga
elé és töretlenül megy előre.
Ki az, aki egy ekkora csapást így tudna elviselni? Ki az, aki két héttel egy lábamputáció után már bordásfalra mászna???
Én magamról tudom, hogy valószínűleg nem lenne ekkora lelkierőm hogy ilyen könnyen kezeljek egy ekkora traumát.
Ki az, aki egy ekkora csapást így tudna elviselni? Ki az, aki két héttel egy lábamputáció után már bordásfalra mászna???
Én magamról tudom, hogy valószínűleg nem lenne ekkora lelkierőm hogy ilyen könnyen kezeljek egy ekkora traumát.
És meg merem kockáztatni,
hogy sokan vannak még így.
Csak van aki bevallja, van aki nem.
És EZ az a mentalitás, amit csak kevesen értenek meg.
És EZ az a mentalitás, amit csak kevesen értenek meg.
Amikor Edmund Hillary
elsőként megmászta az Everestet, megkérdezték tőle, hogy miért mászta
meg a hegyet? Ezt válaszolta: „Mert ott volt...”
Emberek! Tudjátok hol tartanánk ilyen mentalitású emberek nélkül? A középkor elején!
Emberek! Tudjátok hol tartanánk ilyen mentalitású emberek nélkül? A középkor elején!
Az ilyen mentalitású emberek, a felfedezők nélkül nem fedeztük volna fel Amerikát, Ausztráliát, nem jutottunk volna el a Holdra, nem lenne mindennapos az, hogy felülünk a repülőgépre és pár óra múlva már a bolygó másik felén szürcsöljük az italunkat.
Aki ismer, tudja, hogy szeretem a kihívást, szeretem a kalandot, az extrém helyzeteket. A századrészébe ha belekóstoltam annak, amit egy Himalája 8000+ csúcs megmászása jelenthet.
De azt tanúsíthatom, hogy amikor az ember átlépi a
saját -maga által vélt- korlátait, az valami fantasztikus érzés.
Azt
hiszem tudom mi hajtja Zsoltot, amikor hívja a Hegy.
Az az érzés, hogy
átlépi a saját korlátait. Lehet hogy most túl nagyot lépett.
Számomra Erőss Zsolt akkor is példakép. Emberileg, kitartásban, lelkierőben. Így jelen időben. "
Számomra Erőss Zsolt akkor is példakép. Emberileg, kitartásban, lelkierőben. Így jelen időben. "
Az utóbbi 3 hétben markáns tükörkép vetült vissza akár az A. Jolie-s,
vagy a ByAlex és most az E. Zsolt kapcsán arról valójában , hogy hol is
tartunk nagy közösen a mentális állapotainkban, melynek valóban döntő
része : az irigykedésekről-rosszindulatról-agresszívitásainkról-belső
boldogtalanságainkról üzennek ...
Még egy ilyen elfuserált
országot ..... uuuhhh.........
És ugye senki nem csodálkozik
azon, miért is fetrengünk a nagy közös gödrünk alján ily módon és
persze ne felejtsük el a jelen vezetésünk élén rajtunk nagyon is
röhögős és érzéketlen nagymesterünket , aki csak azon állapotainkat
használja, melyet talált bennünk és ügyes munkát végzett a megoszthatottságunkkal és a belső árnyaink kibontásával .... Bravóóóó....
Hát van miért büszkének lenni
magunkra, úgy néz ki ....
( Tisztelet a kivételeknek !!!!! )
..........
Hogy a fenébe nem tud közösen örülni és pozitívan
gondolkozni a magyar emberek többsége olyan emberek felől sem ,
aki-akik többet tettek annál , mint azok, akik lehúzzák azonnal azon
személyiségeket, akik mertek bátrabbak , erősebbek és büszkébbek lenni
és néhány cm-el előrébb rugdosták a megzsugorodott jó hírünket .....
Mit keresek még ebben az országban , a francba..... ??????
2013. május 20., hétfő
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)